Vannak időszakok, amikor az ember hiába próbál lelassulni, egyszerűen nem sikerül. Mintha belül folyamatosan menne valami: gondolatok, feszültség, egyfajta készenlét.
Ilyenkor sokan próbálnak még jobban figyelni magukra, kontrollálni a helyzetet, „összeszedni magukat”. És közben gyakran megjelenik az a tapasztalat is, hogy ez nem igazán hoz megkönnyebbülést.
A legtöbbször ilyenkor nem az akaraterővel van a nehézség. Sokkal inkább arról van szó, hogy az idegrendszer egy tartós készenléti állapotban működik. Ebben az állapotban a megnyugvás nem döntés kérdése, és nem is valami, amit pusztán gondolkodással el lehet érni.
Ezért is van az, hogy hiába értjük, mi történik velünk, attól még nem feltétlenül változik meg az, ahogyan érezzük magunkat. A tapasztalatom az, hogy a valódi változás gyakran nem ott kezdődik, hogy „jobban csináljuk”, hanem ott, hogy az idegrendszer újra megtapasztalja a nyugalmat.
Amikor ez megtörténik, akkor valami átrendeződik. Nem kell folyamatosan készenlétben lenni, és megjelenik egyfajta belső tér, amiben már nem csak reagálunk, hanem érzékelni is tudjuk, mi zajlik bennünk. Ebben a folyamatban számomra fontos, hogy ne csak az idegrendszeri szabályozás kapjon helyet, hanem az is, hogy az ember kapcsolatba tudjon kerülni a saját élményeivel.
A neurofeedback ebben támogatja az idegrendszert: segít abban, hogy a feszültség csökkenjen, a rendszer stabilabbá váljon.
A velem való segítő beszélgetés pedig teret ad annak, hogy ami közben megjelenik – érzések, felismerések, belső folyamatok – azokkal lehessen valamit kezdeni.
A kettő együtt egy olyan irányt ad, ahol nem csak „jobban vagyunk”, hanem jobban is értjük, mi történik bennünk. Nem mindenkinél ugyanúgy, és nem egyik napról a másikra, de sokszor már az is változást hoz, hogy nem egyedül kell benne lenned.
Ha kíváncsi vagy arra, hogyan működik ez a gyakorlatban,
szívesen megmutatom.”